Az ablak és az ajtó között
Ülve múlik körülöttem a nap,
Kedves szavaidban az öröm
És csendesen kíváncsi ámulat
Kelti bennem a ritka szót
Mi most itt körül ölel,
Lenyugszik és villan tó
Felszínén egy színes zörej.

Az ablakon túl a napfény
Megfesti az őszi tájat,
Egy öreg asszony szatén
Szövésű kék hosszú Ruhája
Lebben a lágy szelőn
Mi zörgeti sárga leveleket,
Lassan egy égen úszó felhő
Rázza fel figyelmemet.

Az ajtón túl a sötétben
Kandalló előtt a macska,
Álmában és féltében
Kergeti egy dühös kutya
Át a ház minden szobáján
Miben most raktál rendet,
Fantáziám végtelen hátán
Rajzoltam neked egy verset.

Mert egy hóember integet,
Mielőtt eljőnne a kikelet,
Kandalló előtt a melegben,
Forró kakaó a kezemben,
Szívemben pedig nyugalom,
Gyermekem kedvesen altatom,
Mielőtt szemem letapad,
S kedves szavam elapad.

Mert a nyári nap melege,
Hergeli jobb felemet,
Nem tűri tétlen napomat,
Fejemre teszi kalapomat,
És elindul az éjszakába,
Táncba kezd fél hat tájban,
Hogy megnyugodjon reggelre,
Szívét rakja két kezedbe.

Elszállt a pillanat,
Mit emlékbe nem temettem,
Felkelt egy új Nap,
A találkozást elfeledtem.

Figyelmem máshol repült,
Nem vártam ezt az újat,
Tettem másba szenderült,
Másnak képzeltem az utat.

Megzavart a kérdés,
Mit utána nekem szegeztél,
Már hiányzott a vélt kép,
Válasz nem lehetett szép.

Megragadt bennem a helyzet,
Felismerem benne magamat,
A világot nem figyelem,
Ha egyenesnek vélem utamat.

Elmúlt nap lemenő fénye után vártalak,
A lámpák alatt mint tündér láttalak,
Leültél elém és varázsod nőt tovább,
Ittam szavaid minden csepp borát.

Elvarázsolt, szíven ütött a szó,
Szemem lehetett volna könnybe lábadó,
De a változás most számunkra fontosabb,
Hajt előre engem ez az erős gondolat.

Kezeiddel bezárva álltál ott előttem,
Éreztem várod mit kapsz majd tőlem,
Bár bennem az érzések háborút vívtak,
Tudtam ajkaid forró ölelésre hívnak.

Hagytam vágyamat uralni a tettemet,
Az érzést, az érintést mi felemelt,
Ne legyen vége, éreznem kell csókod,
Elveszni benned, ilyen egy jó bor!

Jött egy tánc és megfordult a világ,
A mozgásban nyílik ki most egy virág,
Elmúlik a magány és eljön az a tánc,
Mi betölti lényem a szerelem iránt.

Latin lesz az új mi eddig még nem volt,
Megmozgat, felráz, egy érzést felolt,
Elmúlik a magány és eljön az a tánc,
Szívben tűz, testben pedig lazán.

Akarat született és engem elragadott,
Apró pénze a sorsnak így adatott,
Elmúlik a magány és eljön az a tánc,
Mi már nem ereszt az életem taván.

Úszom az újban, elragad most a hév,
Homlokomon gyöngyként gyűlik a verejték,
Elmúlik a magány és eljön az a tánc,
Szívben megnyílik egy új románc.

Könny gördül, folyik a torkolat fele,
Elcsöppen, magával viszi az érzelmet,
Csípi, marja a felületet merre jár,
Mossa-mossa a múlt fájdalmas nyomát.

Könny gördül, viszi a gravitáció,
Hullik, benne nincsen ambíció,
Elhagy, arcodon újabb csepp születik,
Múlik-múlik megjelenik arcodon a pír.

Könny gördül, nem ez volt az első,
Jövő, körbe fog egy meleg lágy szellő,
Felkel, s most elhagy ez az érzelem,
Alszik-alszik benned a félelem.

A szívben születik egy új virág,
Bimbója még kemény és szilárd,
Színes szirmát még ki nem bontotta,
A tüzet mi éget még nem oltotta.

Sarjad egy eldobott kicsi magból,
Tör az ég fele, érzelmeket rabol,
De most megtorpan és csak remél,
Egy eltűnő árnyról tündérien regél.

Nem látom tekinteted, nem perzsel,
Szívemben egy érzés meg-meg rebben,
Hajad minden szála egy varázs,
Fullánkját szúrja belém egy darázs.

Vágyom az első napfényt az est után,
Székemben görnyedve ülök most bután,
Gyors lépteid engem vezethetnének,
Futnék, kiolthatnám neked vérem.

Dombot mászva, majd megpihenve,
Leülök padra jégbe zárt szívemmel,
A víz, a házak előttünk terülnek,
Felettem tiszta viharfelhők gyűlnek.

A bimbó várja az esőt mi rá hullik,
De az idő körülötte rohanva múlik,
A szirmok falak közé bezárva várnak,
Hervadnak, meleg napfényre vágynak.

Most tejben úszik minden mit szem lát,
Elrejt mindent mi rád a távolban vár,
Fojtogat, s lényedet nem ereszti,
Mi színes volt, azt fehérre festi.

Szemed elveszhet ebben a káprázatban,
Megtévesztve, elemésztve a kárhozatnak,
De tudod, szíved mélyén tisztán látsz,
A köd ritkul, innen te majd kitalálsz!

Lehet e völgy örökre ilyen fojtogató,
Itt nincs élet, de a múlt mulandó,
Hiszen körülötted hegyek vannak,
Napfény, színek, szép pillanatban.

Légy hát vándor, ki eddig voltál,
Nem itt, nem ott, haladj hát tovább,
Megleled majd a hegyedet e ködön túl,
Meleg jár majd ott, hol most úgy szúr.

A tó tükre a végtelenbe nyúlik,
Az ég láthatatlanul belebújik,
Nincs határ mi nyugalmat törné,
Tajtékzó hullám a tó szép bőrén.

Csend és béke járja e tájat,
Egyetlen hang se hagyja el szádat,
Nem töri meg semmi a nyugalmad,
Lehajtod fejedet egy padra.

Álmod e vagy éppen valóság,
Mindegy ha szívedben boldogság,
Mert töretlen nyugalom vesz körül,
Egészség, szeretet, szíved örül.

Apró szálak suhannak a vásznon,
Madarakat formálnak a fákon,
Egy erdő, egy végtelen rengeteg,
Szenvedéllyel most ezt festem.

Erdő szélén álmaim apró háza,
Benne álmaim áhított vágya,
Egy kép, egy szenvedélyes ihlet,
Ezt festem, ezt mutatja szívem.

Az ablakban két árny ölt formát,
Tán közösen sütnek egy tortát,
Vagy csak énekelnek, olvasnak,
Ezt festem, nem hagyom holnapra.

Távolban hegyek bújnak az ég alá,
Egyszer valóság lesz a kép talán,
Vagy a többi között csak egy vászon,
Ezt festettem, a következő múzsát várom.